Időpont
A VÉLETLEN DALAI
Beszélgetés Cseh Tamással
„Most a véletlen vezet – ráhagyom
nagyon kíváncsi vagyok, hova visz,
a véletlen muzsikája” (Bereményi-Cseh)
- Nem jelent alárendelt szerepet, ha valaki „a dalnak az énekese, és nem a zeneszerzője", ahogy ezt egyszer mondta?
- Nekem kitüntető, ha engem hívnak egy dal énekesének. Néha jön hivatalos helyekről levél Cseh Tamás zeneszerző úrnak, és ilyenkor még a mai napig mindig elmosolyodok. Mert egy zeneszerzőnek maga a zene a cél, amit pedig én írok, azt arra használom, hogy a szöveg megerősödjön általa. Tehát én nem zenét szerzek, nem komponálok, hanem használom ezt a zenének nevezett eszközt - valljuk be, van olyan dal, amiben ugyanaz az egy strófa ismétlődik ötször. Ez énekmondás, tehát nem a szó klasszikus értelmében zene. Énekelni jobb, és ha nekem valamihez tehetségem van, akkor az, hogy a Bereményi által írott szavakat elénekeljem.
- Mennyire lehet őszintén interpretálni valaki más érzéseit?
- .Annyira egy húron pendülünk, hogy ez a kérdés föl sem merült. Az első pillanatban sem, amikor megismerkedtünk, már másnap reggel olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. Föl sem merült, hogy osztozkodjunk a gondolatokon, a történeten, a szereplőkön. Ez így szokott lenni barátok között, de a mi helyzetünk azért szerencsés, mert mi ezzel teremtünk is valamit. Ettől függetlenül persze rengeteg dologban különbözünk, de maga a dal, és a dalokban megfogalmazott dolgok soha az életben nem vesztek össze egymással, nem volt olyan sor, amire én azt mondtam volna, hogy Géza, én ezt nem. És nem azért, mert szolgája vagyok. Ha valakinek szolgája vagyok, akkor a műfajnak; remélem, jó szolgája.
- Miért nem énekel ezen a turnén régi dalokat is az újak mellett, ahogyan azt más énekesek szokták?
- Nagyon szeretem a régi dalokat, jó azt nagy néha énekelni, de hogy én most azzal forgolódjak megint a dalok hívei körében, hogy énekelni megint a Budapestet vagy a Légy ma gyereket, amiket szeretnek az emberek, de ez nekem soha nem volt természetem. Pedig nem azért írunk újakat, mert mi olyan rátartiak vagyunk, hanem mert nagyon jó új dolgot teremteni - olyan, mint egy új gyerek. Akkor az ember azt szereti, azt dédelgeti, és mindig egy kicsit az a kedvence. Még akkor is, ha tudjuk, hogy kicsit hibás, vagy nem tökéletes. Körbehordozza az ember a családban, hogy na, itt van, nézzétek meg.
- Később megpróbálják megváltoztatni a gyereket?
- Igen, nagyon sokszor előfordul. Van. hogy ugyanarra a dallamra íródik még egy dal, van olyan dallam, amire három dal is íródott, van, amiben versszakok, sorok kicserélődnek, a dallam is mindig változik. Nem a dal lényege változik. de amíg élek, a dal maga mégis mindig változik. És nagyon szeretem, ha Géza ott van a koncerteken, bár öt perccel a színpadra lépés előtt mondja nekem, hogy „Tamás, tudom, hogy nehéz, és a legrosszabbkor mondom, de ott van az a sor, tudod, hogy melyik?” - persze, hogy tudom - „na, ne azt énekeld. hogy végig az utca csöndes néptelen, hanem tükrös végtelen”.
- Mennyire vannak utólag megelégedve a dalokkal?
- Amikor elkészülnek, mindig nagy gyönyörűség, és két nap múlva kiderül, hogy mind a ketten húzzuk a szánkat, aztán elénekeljük egy barátnak, aki azt mondja, hogy ez nagyon jó, akkor azt nem hisszük el. Nem lehet tudni soha, hogy valójában jó-e, amit csinált az ember. Ki az a szülő, amelyik azt mondja a sajátjára, hogy de ronda ez a gyerek? De néhány nap múlva kiderül azért, hogy hát, ez egy rosszcsont, aztán három év múlva meg kivirágzik. Nem egy ilyen dal van, például a Csönded vagyok, amit azóta is döbbenten nézünk. Olyan három-négy évig tűrtük, olyan semmi dalnak tartottuk, aztán kiderült, hogy nagyon szép. Mert külön életet kezdenek élni. De vannak dalok, amiket ’70-ben írtunk, és nem változott semmit a jelentése, nem kopott meg, nem lepte be az idő. Engem megehet az idő, de a dalt nem. Ami különleges a mi dalainkban az az, hogy mi ezt kerten tudjuk csinálni, az a nagyszerű dolog, és az, hogy az a két ember véletlenül egymásra talált az életben. Mert a mi találkozásunk merő véletlen volt: én egy rajztanár voltam, ő pedig egy szinkrondramaturg. Nem akartunk mi semmit, csak elélni a földön. És akkor kiderült, hogy mi a zenében valahogy rímelünk, de szándékunk nem volt arra, hogy mi valaha közönség elé lépjünk - mint két
bogárgyűjtő, akik egyszer csak rájönnek, hogy te is?, én is!, és közös albérletben kezdtünk el írogatni, a barátok elkezdték a vállunkat veregetni, és így lett belőle valami műfajszerű dolog. Mi nem akartunk betömi sem a zenei piacra, sem máshova..
- Sikerült betömi a zenei piacra?
- Nem, mi csak úgy becsusszantunk oda, és egyszer csak rájöttünk, hogy mi már felelősek is vagyunk mindezért. Mikor már ezrek hallgatták, akkor már tudtuk, hogy ez már nemcsak a mi kedvünk-kényünk- passziónk, hanem ezzel másoknak üzenünk, pláne a hetvenes évek elején. Pedig ebben semmi politika nem volt, csak elmondtuk, hogy mi hogyan élünk, hogy albérletben lakunk, hogy átmegyünk az utcán, és pálinkát kérek, és kiderült, hogy többezer fiatal ugyanígy él és gondolkozik. És ez a nagy egyetértés már eleve gyanús volt. Emiatt nem üldözték ugyan, de ahol lehetett elsodorni, vagy jelentéktelennek minősíteni, ott megtették. A mai napig ez nem egy sztár műfaj, nem tombolnak tömegek, mégis egy-egy koncerten három-négyezer ember is kíváncsi ránk, pedig nincs plakátháború. Nem miattam jönnek, nem Géza miatt jönnek, hanem a dalok miatt. És ezzel mégiscsak mindketten kitüntetett szerepbe kerülünk. Egyébként meg olyanok vagyunk, mint két tyúkanyó: védjük a csibéinket - a politikától, a pénzéhségtől, a pletykáktól.
-Ha a közönség részéről egyszer megszűnik az érdeklődés, akkor abbahagyják a dalok írását?
- Nem hiszem, hogy ez ennyire összefüggne. Nem szeretném ezt megérni, bár elhatároztam, hogy ha egyszer üres padsorokat látok a színházban, akkor az nekem nagyon erős figyelmeztetés lesz. Én nem akarok megfelelni életem végéig. Mi valószínűleg előbb-utóbb, mint egy idős színész, lekotródunk hátul a függönyök mögé, de lehet, hogy akkor írjuk meg magunknak a legjobb dalokat. Ahogy ez indult. Nem lihegünk a sikerért, próbálunk nem ebből megélni, hogy ez legyen a mi jókedélyünk és a szándékunk, és nem a megélhetőségünk.
P. Zs.
(Szegedi Tudományegyetem hetilapja, 2004. december 6.)