100. Éjszaka-Vasárnapi Nép Erdélyben I.
Kolozsvár hosszan elnyúló, hideg-rideg látványt nyújtó ipari negyedén keresztül megérkeztünk a belvárosában található Magyar Színház és Operába. Az ottaniak kalauzoltak el szállásunkra, a Szamos túlpartján a város fölé magasodó, helyi Rózsadombnak számító fellegvár Transilvánia nevű luxusszállodájába.
„Puccosabbnál is puccosabb szegénység” jellemezte a hipermodern stílusban felhúzott építményt, ám egy szobához akkoriban csak egyetlenegy villanykörte járt, amit a szobakulccsal együtt kaptunk meg a portán. Emiatt aztán sötétedés után vagy a szobához tartozó ablaktalan mellékhelyiségben, vagy magában a szobában volt világos. Az érdekes külsejű, színes játékpénzhez hasonlító lejből bőséggel állt rendelkezésünkre az útra kapott állami napidíjból és az általunk beváltott forintokból. Csak éppen elkölteni nem volt mire az iszonyatosan rossz állapotban levő, a helyiek által hajtogatás helyett csak amúgy marokba gyűrve zsebeikbe gyömöszölt bankókat. Kerül amibe kerül, ezért az esti fellépés előtt levonultunk a szálloda egyik csillogó-villogó, a falait borító hatalmas tükrök után tükörteremnek nevezett éttermébe. A pincéreken bordó szmoking, az ovális asztalokon háromféle színű abrosz, művészien hajtogatott textil szalvétával, címeres evőeszközökkel, oldalt színes kendővel letakart pezsgősüveg tartó állvánnyal. (Melybe, egyetlen kínálatként, utóbb csorba szájú sörösüvegekbe töltött ásványvíz került...). Négy, vagy ötféle nyelven is próbáltuk az azonnal ott termő főúrral közölni, hogy étlapot kérünk, ám ő ennek ellenére sem értette, hogy mit akarunk. Végül kerített a konyháról egy magyar lányt, hogy az fordítson. Kiderült, az országban akkoriban ismeretlen volt még az étlap fogalma, - Á, szóval enni akarnak, értette meg végül szándékukat a leányzó és azonnal sorolta a kínálatot. Van hagyományos csorba leves, sült csirke, mutatott át egy másik asztalnál éppen felszolgált, égnek meredő lábú, aprócska, gyanúsan barnás színezetű madárra, és azonkívül bélszín. Gondolkodás nélkül választottuk valamennyien a csábítóan hangzó bélszínt, hogy majd e megnevezés alatt egy cipőtalp állagú, vénséges vén marha húsát tálalják elénk, ehetetlenül rágósan. Mindebből pontosan lemérhető volt, hogy akkoriban arrafelé milyen mértékű volt az élelmiszerhiány, ha még egy luxusszálló a maga csillagászati árai ellenére is csak ilyesmivel szolgálhatott.
Az előadásnak frenetikus sikere volt, különösen a Tamás Romániába átcsempészett lemezeiről ismert dalok elhangzása után volt óriási ováció. Igen, az Apa kalapja címűnél valóban repült a színpadra egy kalap, Tamás a fejébe is nyomta, még ha tulajdonosa, túlzott nagyvonalúságról ugyan számot nem adva, előadást követően jelentkezett is érte, hogy kérné vissza... Hosszas, dalokkal fűszerezett együttlét következett a színészbüfében, én Kötő Józsefnek, a színház akkori igazgatójának, későbbi vezető RMDSZ-es politikusnak egy üveg hazai neszkávét nyújtottam át, amire ő már-már könnyekig meghatva kérdezte, de hát hogy ő ezt ugyan mivel szolgálta meg? Az erdélyi út tele volt ilyen szívszorító pillanatokkal. Színház után a híres ottani fiatal magyar rendező, Tompa Gábor lakásán folytatódott az este, megannyi barát, Tamás-rajongó társaságában.
A kolozsvári Magyar Színházbéli előadást követő reggelen Mártha Pista szervezésében a társaság koránkelő része kilátogatott a helyi bolhapiacra, ahol is az az én, pesti Ecseri piaci árusként szerzett szakértelmemben reménykedve kincsvadászattal próbálkozott. Mai emlékeim szerint kevés sikerrel, ám a hatalmas szabad tüzek fölött vaslábakon álló bádogtepsikben sütött, darált birkahúsból készített helyi csemegét, a micset, a hónuk alatt tartott demizsonból egyetlen pléhbögrével pálinkát kínáló árusok képe máig élesen megmaradt. Hát még ha enni, avagy inni is mertünk volna kínálatukból... Napközben a várossal ismerkedtünk, már aki. Tamás már a következő előadásokra készült, próbálta az előző este fáradalmait kiheverni, ezért se a korai piaclátogatásból, se a későbbi „kultúrprogramból” nem kért. Úgy lehet, azt követően, amíg az egészségem engedte, vagy tíz évig jártam vissza nyaranta Erdélybe egy-egy hétre buszos faluturista kirándulókkal, az első ottjártam emléke mégis valahogy élesen elkülönül a többitől. A városokat borító iszonyatos koszra emlékszem, ahogy az ütött kopott villamosok, buszok hatalmas porfelhőt kavarnak maguk után a belvárosban is. Bár már akkoriban is a román ajkúak voltak többségben Kolozsvárott, helyi kísérőink mégis mindig tévedhetetlen biztonsággal tudták eldönteni, hogy egy vadidegen, számukra is ismeretlen járókelőhöz éppen magyarul, avagy románul kell-e szólni. Amikor ennek nyitját kérdeztem, csak a vállukat vonogatták, hogy ők nem tudják, ez náluk csak úgy jön valahogy. Akkori és későbbi útjaimon, tiszteletben óhajtván tartani a román lakosság netán ilyesmire mozduló érzékenységét, örök dilemmám volt, hogy merjek-e ott egy idegenhez magyarul szólni? Az meg, hogy az ember helyből angollal, netán némettel (az orosz valami miatt fel sem merült) próbálkozzon helybéli magyaroknál, legalább olyan visszásnak tűnt, mint az előbbi verzió. A következő, továbbindulás előtti estéről egyetlen kép maradt az emlékezetemben, az előkelő szálló halljában, egy bőrfotelben a mellén keresztbe vetett gépkarabéllyal hangosan horkoló kiskatonáé.
Tehát Marosvásárhely a következő állomás. Lakótelepen, betonból felhúzott, többnyire az ide betelepített román ajkúak lakhelyéül szolgáló lakókaszárnyák, ottani nevükön blokkházak között vezet az út a régi belvárosba, egykor a székelység kulturális fővárosaként szolgáló település szívébe. Megcsodáljuk a hipermodern, a román és magyar nyelvű színjátszásnak egyaránt helyet adó Nemzeti Színházat belülről is, de Tamás fellépésére nem itt, hanem egy másik játszóhelyen került sor. Találkozunk a székely-magyar színjátszás legendás alakjával, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hosszú időn át volt tanárával, a Székely Színház alapítójával, híres és emlékezetes előadások rendezőjével, Tompa László költő fiával, Tompa Gábor rendező édesapjával, Tompa Miklóssal, akiről később, amolyan beszélgetőkönyvet egy évvel a mester 1996-ban bekövetkezett halála előtt éppen útitársunk, Bérczes László jelentett meg.
Tamásék esti előadása óriási sikert hozott itt is, amit szokás szerint hajnalig tartó baráti összejövetel, beszélgetés követett, talán éppen Tompáék lakásán. Szállodai szálláshelyünket, bár vendéglátóink láthatóan igyekezetek mindenhol és mindenből a legjobbat nyújtani nekünk, az akkoriban és arrafelé szokásos, korábban már leírni próbált „cifra szegénység” jellemezte, az utcán pedig lépten-nyomon a pár héttel korábbi forradalom helyi áldozatait idéző alkalmi emlékhelyekbe botlottunk. Fiatal emberek képei a fal tövében, körülöttük a téli időszak ellenére virágok, pislákoló mécsesek. Ártatlanok, akiket a történelem vihara idő előtt ragadott ki az élők sorából. És mindez a márciusi, magyarellenes „történések” színhelyén, azt megelőzően alig pár héttel.
Az autóink éjszakai elhelyezésére már Kolozsvárott is oda kellett figyelnünk, hála a hiánygazdaság okán helyben akkorra általános népszokássá lett utcai autóalkatrész gyűjtésnek. Én egy korbeli hazai „sztár márkával” egy vadonatúj kockalámpás 1500-as Ladával voltam, ami Romániában teljesen ismeretlen lévén, még Mártha Pista szintén új Volkswagenjénél is nagyobb feltűnést keltett, több érdeklődőt vonzott. Igazi veszélynek persze inkább a helyben futó típusok, a Dacia legkülönbözőbb évjáratai voltak kitéve, amikről estére tulajdonosaik legszívesebben a kerekeiket is felvitték volna a lakásukba. Mindenesetre, ha nem esett éppen az eső, az ablaktörlő lapátok az összes járműről hiányoztak, hogy majd az első cseppek leestével az egész országban leálljon néhány percre a járműforgalom, amíg a vezetők visszaszerelik őket. Marosvásárhelyen éjszakára sikerült a kocsijainkat bekönyörögni egy gépfegyveres katonák által őrzött, nyugati segélyszállítmányokkal megrakott kamionokkal telezsúfolt parkolóba, biztos, ami biztos.
Michnai Attila
Folytatása következik.