Jóslat
1984. márciusában volt ennek az előadásnak a bemutatója a budapesti Katona József Színházban és nemsokára megjelent az azonos című, tartalmú lemez is. Bár az időpontra pontosan nem emlékszem, de valamikor ezekben az években, 1982-83-ban kerültem kapcsolatba Tamással, s lett a dologból mindkét fél számára hasznot hozó viszony, és egyáltalán nem csak képletesen: síron túl is tartó barátság. Mint azt korábban már említettem, én a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályáról László Gyula egyik utolsó tanítványaként szerzett régész diplomával a zsebemben, a családot szorongató körülmények nyomására – Tamás szavait idézve – az Ecseri piacra disszidáltam 1981-ben, átvéve a súlyos betegséget kapott apósom ottani használt ruha üzletét. Talán egy évvel később esett találkozásunk Tamással, aki éppen a piacot járván feleségével, Császár Bíró Évával és András fiukkal, az üzletem kirakata elé vetődött, az oda kirakott, akkoriban e kis hazában ritkaságszámba menő francia bársony öltönyöket csodálva. Boltunknak azidőtájt ez volt a slágercikke, hála a korabeli hiánygazdaságnak, a városban gyakorlatilag kizárólag nálunk lehetett állandóan és nagy biztonsággal mindenféle méretben ilyen ruhaneműhöz hozzájutni, aminek híre ment az egész országban. Legjobb vevőink az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok katonái voltak. Egymásnak adták a címünket, és én már messziről kiszúrtam az embereimet civilben is, hogy amire a boltomhoz érnek, már elő legyen készítve számukra szívük leghőbb vágya, egy pontosan rájuk illő „szinnij velurnüj kosztyum” (sötétkék bársony öltöny).
A leírt körülmények folytán szerzett „orosz katona felismerő képességem” kapcsán jön elő egy időben jóval későbbi, ám Tamással vitt vidéki útjainkra nagyon is jellemző történet. Tizenöt évig, amíg munkám, életkoromból is következő fizikai állapotom engedte, vittem Tamást vidéki fellépéseire, voltam sofőrje, technikusa, ügyelője, dramaturgja, menedzsere, de végszükség esetén még testőre is, hála a karate kyokushinkaiban akkoriban még erősen bírt jártasságomnak. A nyolcvanas évek első felében történt, hogy az éjszaka kellős közepén Szegedről a régi ötös úton hazafelé tartva, Kecskeméten megállást vezényelt Tamás egy akkoriban rendkívül ritka, éjjel is nyitva tartó vendéglátóhely előtt. Ilyenkor, ha már lendületben volt, ahogy előadások után mindannyiszor, fölösleges lett volna vele a megállásról vitát nyitni, egyszer Győrben, hasonló esetben, 130 km/óra sebességnél még az ajtó kinyitásával is megpróbálkozott menet közben, hogy elhatározásának nyomatékot adjon. Bementünk tehát a helyre, ahol egy négytagú cigányzenekar játszott az úri közönségnek. Én ültem arccal az ajtó felé és amikor kicsit később belépett három rövidre nyírt hajú, civil ruhás fiatalember, kicsúszott a számon, hogy na, ezek biztos oroszok. Nem kellett volna. Tamás megfordult ültében, kihívóan a szemükbe nézett, majd odaintette a prímást, egy százast tűzött a vonójába és rákezdte, hogy Kossuth Lajos azt üzente... A válasz nem maradt el, jött amazok rendelésére a Kakalin... És ment ez így oda-vissza egészen addig, amíg az aznapi gázsi az utolsó fillérig el nem fogyott... És még jó, hogy nagyobb baj nem történt, ő ugyanis fölvette azt a „jó” szokást, hogy orosz laktanyák előtt elhaladtunkban letekerte az ablakot és mélyen kihajolva „játszásiból” jelképes géppisztoly sorozattal szórta meg őket mindannyiszor. Jó magam pedig valahányszor csak azért imádkoztam, nehogy egy idegesebb őrkatona vissza találjon lőni, persze igazival.
De térjünk vissza megismerkedésünk kezdetére, az Ecseri piacra, ahol a hat négyzetméteres üzletem elé kiakasztott öltönyöket nézegetik Évával. Én meg rájuk köszönök sziú nyelven, hogy howgh (ejtsd: hau)! Néztek is jó nagyot, egy indián az Ecserin? Igen, én a magyarországi indiánjáték dunai, Kisorosziban vitt csapatához tartoztam, és persze ismertem Tamást, láttam előadásait és tudtam bakonyi indiánságáról. Szó szót követett, hogy, hogy nem, Tamás kitalálta, hogy ő bizony szeretne egy sötétbarna francia bársony öltönyt, ami azonban éppen nem volt készleten a méretére. Megegyeztünk, hogy szerzek egyet és majd felviszem a Szent István körúti albérletükbe. Úgy is történt és e látogatásom alkalmával szóba került, hogy az addigi vivője, Harris György nem ér rá már őt szállítani és hogy nagyon kellene a helyére valaki. Nem kellett kétszer mondani, elsőre jelentkeztem, elvégre a piac csak délelőtti elfoglaltságot jelentett, délután, éjszaka szabad volt a pálya, és egyébként is nagyon jól jött egy kis kulturális klíma változás az ilyen szempontból hervasztó ecseri piaci miliő után. Így történt, hogy vagy másfél évtizedig fuvaroztam Tamást a fellépésekre, majd közgazdává, adószakértővé átképezve magam lettem pénz- és adóügyekben a tanácsadója, könyvelője. Ami pedig a francia bársony öltönyt illeti, amit, utólag bevallom, sehogyan sem tudtam Tamáson elképzelni, nos arról kiderült, hogy egyszer sem viselte. Felesége, Éva utólagos közlése szerint ugyanis Tamás is hamar felismerte a helyzetet, és amikor az emiatt tartósabb raktározásra az édesanyjánál elhelyezett öltöny nadrágját a mamája erős, eltüntethetetlen nyomokat hagyó csíptetőbe fogva akasztotta szekrénybe, viselésre alkalmatlanná téve, a lelkük mélyén megkönnyebbültek. Így szerzett Tamás egy semmirekellő öltönyért cserébe egy ragyogó barátot, mondatná velem az egykori kereskedő...
Tehát a Jóslat. Nem tudom hányszor, de az biztos, hogy nagyon sokszor hallottam, ugyanis valamennyi vidéki előadást mindannyiszor végighallgattam, amelyikre Tamást én vittem el. És lássunk csodát, soha egy pillanatra, még a sokadik előadás után sem tudtam megunni, mindig újabb és újabb csodáit fedeztem fel egy-egy dalnak, dalfüzérnek. Amikor a sokadik előadást követően bevallottam Tamásnak, hogy én csak most jöttem rá arra, hogy ez meg ez, itt és itt, arról, szól, hogy..., nem egyszer és nem kétszer jött ő azzal a meglepő válasszal, hogy – Persze, mert én is...! A sokszori hallgatás nyomán rögzültek a szövegek sorai bennem is, ami Tamásnak, a minden előadóművészt fenyegető színpadi rövidzárlat, emlékezetkiesés alkalmaira jelentett egyfajta biztonságot. Különösen egy kecskeméti eset után, amikor a dalszöveg folyamban elakadva lekiabált a színpadról a nézőtérre, hogy Attila, hogy van tovább? Én meg az utolsó sorból, persze nagy derültség közepette, a közönség feje felett kiabáltam vissza a folytatást... Amúgy Tamás vér profi előadó volt már az én időmben, a nyolcvanas évek elejére, ha rontott a szövegen, netán a gitárral történt valami, képes volt az ilyen eseteket is könnyedén a maga javára fordítani. Az első néhány előadáson például mindig kirakta maga elé egy székre a szövegeket, és amikor egyszer, már úgy jól a műsor közepén leblokkolt az emlékezete, nagyívű színpadias mozdulatokkal kezdte ledobálni az egymásra rakott lapokat, míg el nem jutott ahhoz, amit keresett, jókora tapsot aratva jutalmul a ragyogó mutatványért.
A címadó dal – Jóslat – egy ütős hangszerekkel illusztrált valóban „ütős” jóslat arról, ami végül a nyolcvanas évek végén be is következett, felismerve az ok, okozati összefüggést, miszerint ha ezek az évek valóban a semmibe néznek, akkor nekünk már nincs okunk félni, márpedig a gyökeres társadalmi változások legfőbb fékje, bármennyire nyilvánvalóan legyen rájuk szükség, mindig is a társadalmi méretű félelem volt. Az utókor által igazolt zseniális jóslat legfontosabb üzenete tehát, hogy én, mi már „semmit se félünk”. Kimentünk tüntetni 1988-ban az erdélyi falvakért, 1989-ben előbb a 48-as, majd az 56-os forradalmak emlékéért, és lám, mivé lettek azok a viszonyok, amelyek olyanná, amilyenné tették ama semmibe néző nyolcvanas éveket...
Michnai Attila