Elvágyódva innen
jegyet adni másnak,
e kínt sose hittem,
mélyén egy pénztárnak.
Mert higgye el kín ez,
csak adni, csak adni, csak adni,
miközben senki sem ad nekem jegyet.
Jegyet mindig másnak,
kínját egy pénztárnak.
És a nő zokogva leborult a jegytömbök közé, s Vizi nézte és azt mondta:
– Zátonyra futott élet. Mi dolgom ezzel? Nekem ezzel már semmi dolgom.
És megint lépett arrébb. S ahogy mozdult, hangokat hallott, felkapta a fejét és mondta, hogy:
– Na persze, a márványterem, a Keleti pályaudvar étterme, hangok bentről. Nos, hát engem ezek a hangok nagyon is érdekelnek! – mondta és már át is lépte a küszöböt.
És a következő látvány tárult elé: rengeteg ember, cigarettafüst, zaj, ricsaj, hodály, s egy dobogón egy dizőz állt, aranyruhában, mögötte szalonzenekar. A vonók mind készenlétben az ég felé meredtek, s a Vizi nézte ezt a képet és mondta. hogy:
– Istenem, ha egyszer én énekelhetnék az embereknek!
És a torka elszorult és a gondolatok összetorlódtak a fejében, és ugyanekkor a dizőz intett a zenekarnak, a vonók megrándultak a húrokon, felcsendült a zene, sírtak a hegedűk és a dizőz énekelt, hogy: