Dalok (Bereményi Gézával):

Képzőművészeti főiskolára szerettem volna járni, festő szerettem volna lenni. Rókautakon előbb a tanítóképzőt, aztán a tanárképzőt, végül a képzőművészeti főiskolát is sikerült elvégeznem. Tanítottam. Közben felbukkant az életemben Bereményi Géza, és a hetvenes években elkezdtünk dalokat írni. Ezekről a dalokról kiderült, hogy fontosak. Nekem, Gézának, sőt, másoknak is.

Otthagytam a festőállványt, a tanári pályát, és elkezdtem énekelni.

Összes dalok időrendben:

Azt érzem, rendet kell tennem. Rendet tenni, és körülnézni magam körül, hogy tudjam, folytatódik-e az, ami velem eddig történt. El kell tehát énekelni a dalokat. Ha nem is mindet, de jóval többet, mint azt a kétszázat, ami lemezre került. Egy-egy műsorba húsz-huszonöt dal fér. Ezt egy hónapban háromszor - és soha többször! - eléneklem a Bárkán, majd jön a következő műsor. Így haladok 1970-től a mai napig.

Ha el tudom énekelni ezt a sok száz dalt, ha lesz hozzá torkom és lelkierőm, mérlegre lehet tenni az elmúlt három évtizedemet. Toporgok, mert bizonytalan vagyok. A dalokban biztos vagyok, de abban nem, hogy a mai világban szükség van-e rájuk. Kiállok majd, és megpróbálok úgy énekelni, mint annak idején. Lehetséges, hogy ez a gesztus a fiatalok számára nem lesz több, mint egy furcsa kiállítás. Múzeumlátogatás.

...Minden dalnak története van, de ezeket nem mesélhetem el. Ez nem anekdotaest, hanem... magam sem tudom, micsoda. Ezt kérdezem magamtól naponta ötvenszer. "Mi ez? Mit csinálsz, Tamás?"

...Én nem vagyok zeneszerző. A dalok énekese vagyok. Egy füttyös cipészinas, akinek néha helyes dallamok jutnak az eszébe. Aki ögyesen bóklászik a lehetséges dallamok sokaságában. Van itt minden: két világháború közti sláger, beat, tangó, keringő, siralmak, bánatok. Rájuk támaszkodik a szöveg, és így mennek, együtt.